Barcelona építészete teljesen átitatódott Antoni Gaudí (1852–1926) munkásságával, aki a modernista mozgalom egyik éllovasának számított. Igazi kreativitása azonban a természet ihlette formákban csúcsosodott ki. Ritkán rajzolt részletes terveket, inkább háromdimenziós modelleket készített és ezekben próbálta meg elképzeléseit megformálni.
Néhány alkotására mi is kíváncsiak voltunk, ezért az ismerkedést a város jelképével, az 1882 óta épülő Sagrada Família-val kezdtük. A művész élete utolsó 15 évét ennek az épületnek szentelte, de tisztában volt vele, hogy halála után fog elkészülni, így az utódok elképzelései is nyomot hagynak rajta, sőt az eredeti tervrajz egy 1936-os tűzvész során megsemmisült, ami még jobban nehezítette az utókor munkáját. Egy dolgot azonban biztosan tudtak. Gaudí elmélete szerint az ember alkotása nem emelkedhet Isten műve, vagyis a környező hegyek fölé, ezért a templom végső magasságát 175 méter körülire tervezik. A túldíszített, tornyokkal tűzdelt, monumentális épület külső megjelenése is lenyűgöző, belső tere színkavalkádjával, a 20–30 méter magasba törő tartóoszlopaival, az ablakokon beszűrődő napsugarak játékával pedig teljesen ámulatba ejtett minket. 1914-től haláláig az épületben lakott, és az épületen belül egy kriptában temették el. A munkálatok adományokból, belépődíjakból folynak és várhatóan 2026-ban, Gaudí halálának 100. évfordulójára fejezik be. A Sagrada Família-t amúgy XVI. Benedek pápa 2010-es felszentelése óta nevezhetjük templomnak.
A város egyik legkedveltebb helyszíne, a Güell park is az ő elméjét dicséri. Minden 1900-ban kezdődött, amikor Eusebi de Güell gróf, távol a koszos gyárnegyedektől, angol mintára, 60 villából álló, tengerre néző lakóparkot akart létrehozni. A kivitelezéshez Gaudít kérte fel, aki a város fölé emelkedő Grácia negyedben, egy 17 hektáros területen kezdte megvalósítani az álmot. Úgy tervezte, hogy az emberek számára elegendő tér legyen az ünnepek, mindennapok számára, de a projekt megbukott. Mindössze két ház épült fel, a gróf 1918-ban meghalt, családja pedig 1926-ban a területet a városnak adományozta és 1984 óta a világörökség része. Mára nemcsak a turisták, hanem a helyieknek is az egyik legkedveltebb kirándulóhelyévé vált. Ott egy mediterrán hangulatú, mesebeli világba csöppentünk, ahol az örökzöld növényzet mellett zenészek és művészek mutatták meg tudásukat, miközben a fákon hangosan rikácsoló zöld papagájok ágról ágra ugrándoztak. Élményünket a színes mozaikcsempékkel díszített épületek, egyedien kialakított sétányok, lépcsők tették még emlékezetesebbé. Bármikor szívesen visszatérnénk ide.
Gaudí munkásságát
még hosszasan lehetne sorolni, időnk szűkössége miatt azonban csak a Casa Milà
és a Casa Batlló külső homlokzatát tudtuk megcsodálni. Különösen a Casa Batlló,
a "csontok háza", váltott ki belőlem egyszerre riasztó és elgondolkodtató
érzéseket. Mi ihlette vajon a művészt, hogy hüllő csontvázára és fogazatára
emlékeztető teraszokat tervezzen? Egy biztos, ebben a házban sincsenek egyenes
vonalak vagy éles szegélyek, helyettük az organikus formák dominálnak. Sokak
szerint ez Gaudí szecessziójának legharmonikusabb alkotása.
A Casa Milàban
életfilozófiájának lényegét foglalta össze, ahol a természet és az építészet
tökéletes egységet alkot. Látványa olyan, mintha egy szaggatott, barlangokkal
teli hegy lenne.
Gaudí tragikus halálát 1926. június 10-én egy
villamosgázolás okozta. A földön fekvő sebesültet a nagy szakálla, hajléktalan külsője
miatt nem ismerték fel, így csak órákkal később egy rendőr vitte kórházba.
Sérüléseibe néhány nappal később belehalt.