Miután hazaértem a montenegrói horvát nyaralásunkból, 36 órával később ismét úton voltam. Egy röpke nap erejéig a hegyek országába, Svájcba kellett utaznom, szóval Szegeden vonatra szálltam, Budapesten még találkoztam a szüleimmel, majd a Zürichbe tartó éjszakai vasparipával indultam tovább Svájc legnagyobb városába. Korábban, munkám miatt rengetegszer megtettem ezt a távot, akkoriban még Wiener Waltzer-nak hívták a járatot, miközben Ausztriát, Németországot és Liechtensteint érintve 11-12 óra alatt értünk ki a kőgazdag városba. Ugyan, több tucatszor ültem ezen a vonaton, két egymást követő éjszakán oda-vissza még nem sikerült megjárnom az utat. Úgy látszik, 40 év kell ehhez is, szóval nem tartottam semmitől.
Keletiből 5 perces késéssel indultunk, ami később várt ránk, arra álmomban sem számítottam. Az első meglepetés az egyrészes, nem kabinos ülőhelyek voltak, amik egy éjszakai úton nem igazán komfortosak. Többek kérésére se kapcsolták le a villanyt, az ülőhelyek 90%-ban teltek voltak, na meg volt néhány olyan utas, akik egész éjszaka hangosan trécseltek. Salzburgnál, hosszú várakozást követően vihar okozta felsővezeték szakadás miatt, Zell am See felé irányítottak minket. Mire kivilágosodott még mindig csak Tirolban jártunk, majd közölték, hogy négy órát fogunk késni. 8 óra helyett délben érkeztem Zürichbe. Mindössze 20 percet sikerült aludnom. A dolgom hamar elintéztem, majd elindultam felfedezni a települést. Keresztül kasul jártam az óvárosát, felbandukoltam az egyetemhez, pihentem a tóparton, élveztem a hegyekkel tűzdelt panorámát. Igaz, egész napra esőt jósoltak, ami csak késő délután érkezett meg. Az úgy jött, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ömlött, elállt. Ezt csinálta 5-6 alkalommal. Természetesen a fülledt idő miatt addigra úsztam az izzadtságban. Közben felfedeztem néhány borkereskedést, sikerült megkóstolnom néhány svájci nedűt. Ebből a szempontból picit szerencsésnek érzem magam, mivel azon kevés borfirkászok közé tartozom, akik korábban belemásztak az alpesi ország boros életébe, így némi fogalmam volt az ottani borkultúráról. Csoki nélkül nem jöhet haza az ember, amivel hamar be is tankoltam, de borral is szerettem volna gazdagítani a hátizsákom. Aki ismeri a kinti borárakat, az tudja, minden méreg drága, a helyi nedűk még annál is többe kerülnek. Azért a helyi mondást se feledjük el. Svájc borainak 99%-a határaikon belül fogy el, a maradék 1% exportot, meg a külföldön élő svájciak termelik be. Szóval a svájci bor ritkaság. Hosszú vacillálás után az egyik szupermarket polcán megláttam egy vörös illetve fehér Zürcher 0,5 lieteres palackot s azok mellett tettem le a voksom. Zürichben miért ne igyunk helyi nedűt? Na meg fél literes palack? Kérem, az ott teljesen normális! Egyikben pinot noir, a másikban meg riesling silvaner, vagyis rizlingszilváni volt. A boraim alapanyaga amúgy a Zürichi-tó környéki ültetvényekről származnak.
A vonatom fél 10 után
indult, vagyis indult volna, ha az esti vihar ugyancsak a sógoréknál nem vitte
volna el a síneket. Addigra egy éjszaka nem alvástól, egész napos járkálástól
nem mondhattam magam kipihentnek. Persze a kimaradt vonat nem jogosított fel
minket semmire, még arra se, hogy egy ágyat, vagy matracot, biztosítsanak.
Próbáltam erőteljesebben fellépni ez ügyben, amivel a biztonsági őrök, rendőr
hívását garantálták. Én csak egy szivacsot szerettem volna, ahol aludni tudok. Ennyit
a világ leggazdagabb városáról és annak baráti szeretetéről. Aki járt már
Zürich vasútállomásán, az jól tudja, egy több szintes, föld alatti bevásárlóközpontot
hoztak létre. Mivel a váró tele volt, a földön, égő lámpák mellett, közel 3
órát sikerült aludnom. Úgy éjfélig ment az élet, reggel négykor meg a takarító
egy méterre a fejemtől húzott el a gépével. Idilli ébresztő! Jobb mint az NDK-s
csörgőóra.
A haza utam sem volt megváltás a tömött, vonatokon. Jó másfél óra késéssel értem Bécsbe, ahol már szinte otthon éreztem magam. Indulásom után 16 órával később érkeztem a Tisza Parti városba Szegedre.
Zürcher pinot noir 2022